A Netflix, amellett, hogy online filmes videotékaként működik, azzal próbálja a pozícióját erősíteni évek óta, hogy saját gyártású sorozatokkal dobja fel a kínálatot. Eddig a House of Cards, az Orange is the New Black és a Hemlock Grove jutott el hozzám, de most sikerült lecsapnom a Narcosra és néhány nap alatt ledaráltam az első évad 10 részét.

A sorozatról eddig is csak jókat hallottam, amire még rá is erősített Niki barátnőm ajánlása, aki az elmúlt egy évet Kolumbiában töltötte és van akkora hippi a csaj, hogy a mentsük meg a világot attitűd erősebb benne az életösztönnél, úgyhogy egy hónap pihenés után már megy is vissza - one way ticket please üzemmódban. Próbálom szó szerint idézni, valahogy úgy hangzott az ajánló, hogy: meg kell nézned baszki, ez az ember (Escobar) annyira durva volt, hogy beszarsz, hogy miket csinált. Azt hinnéd, hogy csak a sorozatban nagyítják fel a dolgokat, de nem baszki, ezeket tényleg megcsinálta és részről részre egyre durvább lesz.

Tényleg beszarás és tényleg megcsinálta és tényleg részről részre durvább lesz. A Narcosban, amellett, hogy egy viszonylag tiszta képet kapunk a korabeli ('70-es, '80-as évek) Kolumbiájáról, gyakorlatilag Pablo Escobar tündöklését és bukását követhetjük nyomon, azaz a "sikersztorit", hogy hogyan lett egy egyszerű csempészből Kolumbia legnagyobb kokainbárója, az amerikai dealerek legnagyobb beszállítója, illetve egy egészen rövid ideig kongresszusi képviselő. Escobar tagadhatatlanul megváltoztatta Kolumbiát és ami talán még fontosabb, az emberek Kolumbiáról kialakult képét, ami 22 évvel a kokainkirály halála után is vajmi keveset változott.

Szokás ma Magyarországon a korrupcióról panaszkodni, de a Narcost nézve kijelenthetjük, hogy szerencsére fogalmunk nincs a valódi korrupcióról. Escobar nem csak a katonaságot és a rendőrséget vette meg, de a politikusokat és médiát is.

Nehéz volt tudatosítani magamban, hogy nem egy jól felépített, fikción alapuló történetet látok magam előtt, mert számos alkalommal hördültem fel és hagyta el a számat a finom és nőies 'nem baszod meg' kifejezés. Escobar semmitől sem riadt vissza a céljai elérésének érdekében. Gondolkodás nélkül ölt és öletett meg rendőröket, üzlettársakat, politikai ellenfeleket és rengeteg ártatlan civilt is, miközben tonnaszámra hordta a kokaint a hedonista amerikaiaknak.

Nagyon jól felépített, leginkább minisorozatról beszélünk, mert ez nem lesz egy 10 évadot megélt történet, amit az írók úgy tudnak csűrni és csavarni, ahogy a nézettség diktálja, Escobar gazdag életútja viszont igényeli ezt a feldolgozásmódot. Érdekes kérdés lehet, hogy bár a következő évadban le tudnák zárni a sorozatot a drogbáró halálával, de vajon megteszik-e, vagy a narcos vonalon maradva megpróbálják a trónkövetelőkön keresztül tovább rajzolni az ország történelmét?

A színészek egytől-egyig kiváló teljesítményt nyújtanak, a képi világ félelmetesen jól sikerült, a sorozatélmény pedig kiváló. Gördülékeny, egy percre sem ül le a történet, nincsenek felesleges töltelékjelenetek, nincs időhúzás.

5/5, mindenféle mérlegelés nélkül. Még mindig nincs magyar felirat és szinkron a Netflixen, de ezt a sorozatot vétek is lenne nem eredeti nyelven nézni. Akinek bejött a keményített galléros gengszterkorszakot bemutató Boardwalk Empire, az a Narcost is imádni fogja, akinek nem, az is tegyen vele egy próbát, mert pillanatok alatt magába szippantja az embert a kolumbiai történelem.

A film előtt egy kis önostorozás. Hogy lesz ebből Napi Kritika, ha a második bejegyzés után rögtön kihagyok két napot? Én kérek elnézést. Magamtól. Csalódtam magamban. A kitartás az mindig is egy kritikus szegmens volt az életemben, mondhatjuk azt is, hogy ritkán volt jelen, de leginkább egyáltalán nem. Nagy elhatározások, nagy álmok vannak, de a megvalósítás....

Ennyit erről. Térjünk rá a filmre.

A Naomi and Ely's No Kiss List szintén egy nagyon friss film, 2015 szeptemberében volt az amerikai bemutatója. Az íemdébén 5,7-re értékelték én a Netflix 5 csillagos rendszerében 4 és felet adtam volna neki, ha lehet. Nem lehet, úgyhogy maradt a 4-es, mert azért mégiscsak na. Már csak azért is, mert az első 20 percig a negyedik nekifutásra sikerült eljutnom, mindig eltérített valami, utána viszont már megfogott, nem hagytam magam.

A sztori a következő. A Nagyvárosban a menő csaj és a menő srác hipermenő, életre szóló barátságban tengetik a mindennapjukat, illetve maga a barátság jelenti az életüket, minden és mindenki más csak mellékszerepet kaphat a nagy játékban. A menő srác leszbikus szülők meleg gyereke (az utóbbi egy hétben 6 filmből amit láttam 5-ben volt leszbikus karakter, ami nagyon nagy jóság, bár mind elhanyagolható mellékszereplő volt, ami már kevésbé), a menő csaj pedig a válás után romokban heverő egyedülálló anyuka kislánya. Ugyanabban a házban élnek (ahol durvábban vájkálnak a magánéletedben, mint megboldogult Magdi anyus tette a Mátyás Király téren) és gyerekkoruktól kezdve igazi sülve-főve öribarik (pfejj és elnézést a szóhasználatért). A konfliktusokat megelőzendő vezetnek egy listát azokról a pasikról, akik tabuk mindkettejük számára. Mi történik akkor, ha valamelyikük elkezd igazán vonzódni egy a listán szereplő férfihez? Túlélhet-e egy barátság ordas nagy árulásokat? Körülbelül erről szól a film.

A főszereplőkre nem érdemes sok szót vesztegetni, amellett, hogy jól hozzák a rájuk szabott szerepet semmi különös, esetleg az lehet említésre méltó, hogy az Ely-t játszó Pierson Fode mennyire durván hasonlít a fiatal Jude Law-ra.

Kis költségvetésű film, viszonylag kezdő színészekkel, ezért sokszor volt az az érzésem, mintha a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételi vizsgáján lennének a színészek, akik mindent bevetnek azért, hogy lenyűgözzék a bizottságot és ha dühösek, akkor nagyon dühösek, ha vidámak, akkor nagyon vidámak és a mimikával folyamatosan egymásra szeretnének licitálni.

Amitől végül jó lett a film:

Egyrészt a popkulturális utalások - amiből rengeteg van a filmben - bitang jóra sikerültek, nemegyszer hangosan nevettem, amit sok-sok évnyi megfeszített sitcom darálás után viszonylag ritkán lehet elérni nálam, másrészt a zene. Igazi indie kincsesbánya a film, ami után azonnal rákeresel a soundtrackre, hogy egy rakat új előadót ismerj meg. Minden egyes zene elemi része az adott jelenetnek, nagyon sokat hozzáad. Ezt sokkal inkább a szövegekkel érik el, mint magával a zenével, de azt olyan szinten, hogy négyszer kellett leállítanom a filmet amiatt, hogy rákeressek az adott énekesre. Félelmetesen jól átgondolt és felépített az egész, gyakorlatilag bármikor hallgatnám végtelenítve a számokat. Az egyetlen probléma az az, hogy olyan szinten indie zenéket használnak, amik közül nagyon sok, még a youtube-on sincs fent.

A konklúzió, hogy egy bátran nézhető, könnyen emészthető, nem egész másfél órás nagyon mai film, ami tele van jobbnál jobb zenékkel, szerethető karakterekkel és egy feltörekvő Jude Law hasonmással.

Mindig is imádtam a filmeket és azt hiszem az átlaghoz képest sokkal szélesebb spektrumból válogattam magamnak az évek során néznivalót. Ugyanúgy élvezem a rajzfilmeket, mint a horrort, a vígjátékot, vagy a dokumentumfilmeket. Pontosan tudom azonban, hogy vannak megbocsáthatatlan hiányosságaim, kultfilmek, amik kimaradtak a szórásból és amik miatt néha komolyan elszégyellem magam :D

Durva - és nem teljes - lista következik filmekről, amiket mindenki látott, amikben ismerek minden lényegi csavart és bármikor percekig el tudok róluk társalogni bárkivel, de sohasem láttam őket:

A Keresztapa trilógia

Csillagok Háborúja összes

Aranypolgár

Casablanca

Drágán add az életed sorozat

Indiana Jones filmek

Ragyogás

Száll a kakukk fészkére

Dühöngő bika

A zongorista

Igen. Erről az impozáns listáról húzhattam le a Ragyogást, köszönhetően a Netflixnek és a jól működő filmajánló rendszerének.

The Shining (1980)

Az alapok, amikre azt hiszem meglehetősen könnyű volt építkezni:

Stephen King regényéből a forgatókönyvet Stanley Kubrick írta, aki emellett a filmet is rendezte, Jack Nicholsonnal a főszerepben.

El lehet rontani egy filmet, ha ilyen stabil lábakon áll? Biztos, de ebben az esetben szerencsére nem sikerült. Rögtön a lényeggel kezdeném, miután kicsit visszanyúlok a múltam sötét, elfeledni próbált régióiba.

Mindig is szerettem a horrorfilmeket. Imádtam félni, megijedni, érezni a felszabaduló energiát, az érzést, amikor másfél óra után veszed észre, hogy az ujjaid elfehéredtek, annyira szorítod a fotel karfáját. A probléma az, hogy a horrorfilmek is legalább ennyire szerettek engem és nagyon nagy hatással voltak rám. A mindent meghatározó élmény 7 éves koromban történt, a klasszikus videokazetta kölcsönzések virágkorának idején. Stephen Kinget azt hiszem senkinek nem kell bemutatni. Bátyám kölcsönözte ki a Kedvencek temetője című, számomra mindenképpen filmtörténeti mérföldkövet. A mai napig nem tudom hogyan, de sikerült stikában megnéznem a filmet. Életreszóló élménnyel ajándékozott meg. 7 éves koromtól, egészen 20 éves koromig kislámpa fényénél tudtam csak aludni. Köszi King bácsi az áramszámláért! Ahogy leoltottam a villanyt, egyből azon kezdtem el agyalni, hogy vajon ott van-e a gonosz kisgyerek az ágyam alatt, szikével a kezében. Igen, 18 évesen is, amikor józan ésszel pontosan tudod, hogy ez csak egy film, de a trauma hatására, ahogy becsukod a szemed, rögtön előjönnek az ijesztő képek.20 évesen elköltöztem otthonról és az akkori párom nem tolerálta a világosban alvást, úgyhogy sikerült leszokni róla, a szüleim áramfogyasztása pedig beállt az optimális szintre.

Még egyszer köszönöm King bácsi, hogy 30 évesen sikerült visszahoznod ezt a remek, éveken át elkísérő hagyományt, ha csak 2 napra is.

A Ragyogás valami félelmetesen jó film. Nem speciális effektekkel éri el, hogy félj, úgy igazán zsigerből, nem a manapság megszokott ijesztgetős, hirtelen zenével és előugró kis ázsiai gyerekkel operál. Bemászik a bőröd alá, az elméd mélyére és onnan indítja a támadást. A mai besorolás szerint talán nem is horrorfilmnek, hanem inkább pszichothrillernek bélyegezném. Nincsenek benne feleslegesen véres, belezős jelenetek, sokkal okosabban hat rád.

Mivel az alaptézis szerint Jack Nicholson a feleségével és a kisfiával elvállalja egy isten háta mögötti hatalmas luxushotel téli karbantartását, így viszonylag kevés szereplőt vonultat fel a film. Nicholsonról felesleges ódákat zengeni, mindenki tudja mekkora tehetség és mire képes az arcjátékával. Annyira jól hozza a szerepet, hogy hajlamos voltam elgondolkodni rajta a film két és fél órája alatt, hogy ebben az emberben kell lennie egy bizonyos fokú őrületnek, mert ezt nem lehet pusztán színjátszással megoldani.

A feleségét játszó Shelley Duvall szintén viszonylag tűrhetően hozta a rá szabott szerepet, bár sokszor úgy éreztem, hogy a kevesebb néha több lenne. Mocskosul túljátszotta na. A film 1980-ban készült. Tökéletesen mutatja az azóta eltelt változásokat az, hogy egy mai casting alkalmával esélye sem lenne a szerepre. Shelley Duvall ugyanis - legalábbis az én ízlésem szerint - kifejezetten távol áll a dekoratív színésznő Hollywoodban megszokott típusától. Mondjuk ki, Shelley Duvall nem szép. Hasonló - ma már elképzelhetetlen - érdekesség az is, hogy a filmben a két főszereplő folyamatosan dohányzik. Bárhol, bármikor, a gyerek jelenlétében, a hálóban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a kis Dannyt alakító Danny Lloyd mellett sem, akinek a Ragyogás után egyetlen tévés szereplése volt. Vajon őt is traumatizálta a film? :D Nem lennék meglepődve. 6 éves volt a forgatás alatt és azzal tudnám leginkább jellemezni a színészi játékát, hogy Kubrickkal együtt sikerült elérnie, hogy két éjszakán keresztül felkapcsolt villanynál kellett aludnom, mert ahogy letettem a könyvet, lekapcsoltam a villanyt és becsuktam a szememet, azonnal hallottam a fejemben visszhangozni az eltorzított hangját, ahogy azt ismételgeti, hogy reedráám, reedráám, reedráám.

A film közben és az utána következő órákban nem egyszer elhagyta a számat a kifinomult és arisztokratikus "aztakurva" kifejezés. Csak úgy magamnak, az üres lakásban. Annak, aki szeret borzongani és szeretne egy kicsit ... hmmm...okosabban félni, ha létezik ilyen szófordulat, kötelezően ajánlott. A végkifejlettel nem voltam kibékülve, sokkal jobban örültem volna, ha SPOILER ALERT!!! a szellemek helyett, az őrületre helyezik a hangsúlyt és Nicholson a bomlott elméje miatt akarná lehentelni a családját, külső segítség nélkül. Érdekes fordulat lehetett volna az is, ha a feleségéről derül ki, hogy őrült és ő indult volna a film végén baltás Canossa-járásra.

A lényeg azonban, hogy nagyon kult, nagyon nézős, nagyon pszicho, nagyon Jack Nicholsonos. 

Netflixen The Shining néven kereshető, egyelőre angol nyelven, angol felirattal.

Ahelyett, hogy egy semmitmondó bejegyzést írnék arról, hogy ki, kivel, miért és hogyan kezdte ezt a blogot, aminek nyilvánvalóan nincs létjogosultsága, de legalább szórakoztatom magam és kiélhetem vele a grafomániámat, csapjunk is bele a közepébe.

Netflix. A legtöbb ember csak értetlenül kapkodta a fejét, amikor a napokban azzal voltak tele a nyomtatott és elektronikus sajtó hasábjai, hogy a Netflix végre Magyarországon is elérhető. Kb. 2 éve adtam meg az e-mail címemet a Netflix oldalán, mert azt ígérték, hogy azonnal értesítenek, ha "az én országomban is" elérhető lesz a szolgáltatásuk. Jelentem megkaptam az e-mailt. 24 órával azután, hogy beregisztráltam. Azóta is azon gondolkozom, hogy vajon benne vagyok-e az első 10 emberben, akik regisztráltak Magyarországról. Mindig is imádtam a versenyhelyzetet, szeretek nyerni na. A blogon a film- és sorozatkritikák kvázi Netflix ajánlóként is működnek, ugyanis csak ott nézett/újranézett tartalomról szólnak majd.

Nem ismételném rogyásig a már mindenhol megjelent leírásokat a lényeg valóban annyi, hogy a Netflix az egyik legnagyobb online videotéka, ahol két mozijegy/két és fél doboz cigi/3 üveg Törley/5 korsó sör stb. áráért egy hónapon keresztül korlátlanul nézhetünk filmeket/sorozatokat a kínálatból. Igen, nincs fent rajta minden film. Igen, nem minden sorozat elérhető. Igen, még nincs magyar szinkron és felirat. Nevezzetek geeknek, de nekem akkor is megkésett karácsonyi ajándék volt a bejelentés. És egy tanács. Ha már egy legalább alapfokú angol tudásotok van. Nézzetek filmeket angolul, angol felirattal. Valami félelmetesen gyorsan tudjátok fejleszteni a nyelvtudásotokat és a szókincseteket.

Csak sikerült a lényeg előtt három bekezdésnyi sallangot iderittyenteni.

Circle

2015 novemberi (szinte még meleg) film, az imdb szerint dráma/horror/sci-fi kategóriába sorolható.

Khm. Nem sokszor fordul elő, hogy egy-egy film értékelésénél - főleg, ha 5 pontos skáláról van szó - 2 másodpercnél többet gondolkodok. A Circle feladta a leckét. A végén hármasnál maradtam, de úgy érzem még így is jelentősen felpontoztam.

Az alapsztori, hogy 50 ember felébred egy futurisztikus (kis költségvetésű, úgyhogy annyira nagyon azért nem) teremben, ahol meghatározott időközönként egy a terem közepén elhelyezett szerkentyű eliminálja őket. Lelövi, vagy "lelézerezi", a lényeg, hogy meghalnak, mind a két szemükre. Spoiler alert! bár kb. a 10. percben kiderül, hogy a csoport dönti el, hogy ki legyen a következő, aki távozik a vidám kis kommunából.

Ki az, aki feláldozható és miért? Feláldoznád saját magad, hogy megments egy vadidegen embert? Kevesebbet ér az életed, csak mert idősebb vagy az átlagnál? Kevesebbet ér az életed, csak mert a bőrszíned alapján a kisebbséghez tartozol? Kevesebbet ér az életed, csak mert a szexuális orientációd alapján a kisebbséghez tartozol? Többet ér az életed, csak mert gyermeket vársz? Mit tennél meg az életben maradásért?

Nagyon kemény kérdéseket feszeget a film, ami fiktív szociológiai/pszichológiai kísérletnek tökéletes lenne. Ha nem lennének iszonyatosan kétdimenziósok a karakterek és pocsék a színészi játék. Beleszerettem az alapötletbe, iszonyatosan jó filmet lehetett volna belőle kihozni, ezért is kapta meg tőlem a három pontot, de összességében, ha az élvezhetőségét nézem, akkor bőven a racionalitás fölé lőttem.

A színészi játék még az elfogadható kategórián belül van, bár bőven az alját simogatja, de ezt tudjuk be a kis költségvetésnek és annak, hogy itt a színészek a film végéig statim egy helyben állnak, a kamera általában az arcukat mutatja és sokan vannak. Ez az a film, amihez tényleg nagyon jó színészek kellettek volna, de még közepesen jó, ismeretlen arcokkal is elgurulna a történet, ha maguk a karakterek nem lennének annyira nagyon elcsépeltek és szélsőségesek. A mindenkinél mindent jobban tudó bankár, a rasszista rendőr, a bűnöző mexikói (latin amerikai, ha polkorrektek akarunk maradni), az angolul nem beszélő, hiszen nyilván illegális bevándorló mex latin amerikai, a szilikon mellű szőke, áhh napestig tudnám sorolni, a lényeg, hogy néha az arcodat kaparod a sok sztereotípiától és a túljátszott, nevetséges szerepektől. Nem egy és nem kettő ütnivaló (péklapáttal) karakter van a filmben, gyakorlatilag azonnal meg lehetne ritkítani a sort, ha egy ember kezébe kerülni a gyeplő, de pont ez adja a dilemma szépségét, hogy csoport döntésnek kell születnie. Hiába vagy te a jófiú és tudod, hogy ki az, akinek túl kell élnie, (valóban tudod?) egyedül semmire se jutsz.

Az ötvenből maximum három karakter volt, aki nem idegesített halálra és akivel, legalább 1-2 mondat erejéig azonosulni tudtam. Véletlen, hogy az egyik a leszbikus nő volt? Nem hiszem :D

Nagyon érdekes lenne, ha valaki ezt a koncepciót végigvinné és valódi tartalommal töltené fel, mert igenis értékelhető és figyelemfelhívó alkotást lehetne belőle kihozni, de így csak egy sápadt próbálkozás volt. Nem sajnálom a rááldozott másfél órát, annyit bőven megér már maga az, hogy nézőként elgondolkozol a film által felvetett kérdéseken, de jó filmnek nem mondanám. Ahhoz sajnos nagyon összecsapott, nagyon kevés.