A film előtt egy kis önostorozás. Hogy lesz ebből Napi Kritika, ha a második bejegyzés után rögtön kihagyok két napot? Én kérek elnézést. Magamtól. Csalódtam magamban. A kitartás az mindig is egy kritikus szegmens volt az életemben, mondhatjuk azt is, hogy ritkán volt jelen, de leginkább egyáltalán nem. Nagy elhatározások, nagy álmok vannak, de a megvalósítás....

Ennyit erről. Térjünk rá a filmre.

A Naomi and Ely's No Kiss List szintén egy nagyon friss film, 2015 szeptemberében volt az amerikai bemutatója. Az íemdébén 5,7-re értékelték én a Netflix 5 csillagos rendszerében 4 és felet adtam volna neki, ha lehet. Nem lehet, úgyhogy maradt a 4-es, mert azért mégiscsak na. Már csak azért is, mert az első 20 percig a negyedik nekifutásra sikerült eljutnom, mindig eltérített valami, utána viszont már megfogott, nem hagytam magam.

A sztori a következő. A Nagyvárosban a menő csaj és a menő srác hipermenő, életre szóló barátságban tengetik a mindennapjukat, illetve maga a barátság jelenti az életüket, minden és mindenki más csak mellékszerepet kaphat a nagy játékban. A menő srác leszbikus szülők meleg gyereke (az utóbbi egy hétben 6 filmből amit láttam 5-ben volt leszbikus karakter, ami nagyon nagy jóság, bár mind elhanyagolható mellékszereplő volt, ami már kevésbé), a menő csaj pedig a válás után romokban heverő egyedülálló anyuka kislánya. Ugyanabban a házban élnek (ahol durvábban vájkálnak a magánéletedben, mint megboldogult Magdi anyus tette a Mátyás Király téren) és gyerekkoruktól kezdve igazi sülve-főve öribarik (pfejj és elnézést a szóhasználatért). A konfliktusokat megelőzendő vezetnek egy listát azokról a pasikról, akik tabuk mindkettejük számára. Mi történik akkor, ha valamelyikük elkezd igazán vonzódni egy a listán szereplő férfihez? Túlélhet-e egy barátság ordas nagy árulásokat? Körülbelül erről szól a film.

A főszereplőkre nem érdemes sok szót vesztegetni, amellett, hogy jól hozzák a rájuk szabott szerepet semmi különös, esetleg az lehet említésre méltó, hogy az Ely-t játszó Pierson Fode mennyire durván hasonlít a fiatal Jude Law-ra.

Kis költségvetésű film, viszonylag kezdő színészekkel, ezért sokszor volt az az érzésem, mintha a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételi vizsgáján lennének a színészek, akik mindent bevetnek azért, hogy lenyűgözzék a bizottságot és ha dühösek, akkor nagyon dühösek, ha vidámak, akkor nagyon vidámak és a mimikával folyamatosan egymásra szeretnének licitálni.

Amitől végül jó lett a film:

Egyrészt a popkulturális utalások - amiből rengeteg van a filmben - bitang jóra sikerültek, nemegyszer hangosan nevettem, amit sok-sok évnyi megfeszített sitcom darálás után viszonylag ritkán lehet elérni nálam, másrészt a zene. Igazi indie kincsesbánya a film, ami után azonnal rákeresel a soundtrackre, hogy egy rakat új előadót ismerj meg. Minden egyes zene elemi része az adott jelenetnek, nagyon sokat hozzáad. Ezt sokkal inkább a szövegekkel érik el, mint magával a zenével, de azt olyan szinten, hogy négyszer kellett leállítanom a filmet amiatt, hogy rákeressek az adott énekesre. Félelmetesen jól átgondolt és felépített az egész, gyakorlatilag bármikor hallgatnám végtelenítve a számokat. Az egyetlen probléma az az, hogy olyan szinten indie zenéket használnak, amik közül nagyon sok, még a youtube-on sincs fent.

A konklúzió, hogy egy bátran nézhető, könnyen emészthető, nem egész másfél órás nagyon mai film, ami tele van jobbnál jobb zenékkel, szerethető karakterekkel és egy feltörekvő Jude Law hasonmással.